Pécsen születtem 1956 májusában. Apám katonai elhárító tisztként szolgált. Anyám az 1954-ben született bátyámmal otthon volt. A III. kerületben a Sándor utcában laktunk, gondolom egy kiutalás - társbérlet - okán. Felnőtt fejjel a 1990-es években elmentem megkerestem a házat, de nem hozott elő semmilyen emléket ...

1957-ben apámat Kiskunhalasra helyezték egy légvédelmi alakulathoz, mi pedig Szegeden egy társbérletben laktunk. Érdekes módon erről már már vanak emlékfoszlányok.. egy nagy közösen használt - több család egy lakásban - konyháról, és hogy egyszer legurultam a lépcsőházban egy fordulót... anyám ijedtében jól elfenekelt.

Pontosan nem tudom, de szerintem 1959-ben költöztünk vissza Pécsre. Apámat áthelyezték a karhatalomhoz. és az Athinay utcában kaptunk egy szoba-konyha-fürdőszobás szolgálati lakást a második emeleten.

A házunk előtt volt egy hatalmas játszótér és a "Megyeri piac" naponta, vásár szombatonként. Imádtam! Gyereknek jobb hely nem létezett. Reggeltől-estig ott lógtunk a téren!

Akkor kezdtem el dolgozni, persze csak gyerek módjára. A kofák este nem vitték haza a megmaradt árujukat, azt a piac melletti házak kapualjakba behordták, másnap kora reggel meg kihordták ... egy kis víz rálocsova .. megvolt a friss áru. Na én ebben a ki és be hordásban segédkeztem 20-50 fillérért. Nagy pénz volt! Egy zacskós gyümölcs ízű port amiből vízbe szórva üdítőitalt lehetett készíteni 50 fillérért lehetett kapni! (A fiatalabbak kedvéért a fillér a forint váltópénze volt...) Mi persze egyből a szánkba szórtuk... még a szemünk is ki akart jönni!!! 🙂

Szombatonként sokan jártak a vásárba, nekünk helyi gyerekeknek a bazárosok adtak feladatot, hogy figyeljünk a vevőkre ne csenjenek árut a kínálatból... amikor csökkent a forgalom, véget ért a szolgálat és választhattunk valamit az asztalról!

Amikor dinnyeszezon volt mindig ott voltunk a láncban, ahogy a traktorok pótkocsijától átadogadták az elárusító helyre a dinnyét ... ami repedt volt az a miénk volt vihettük haza. Ha nem volt repedt.. hát leejtettük! 😀

Akkoriban májusban születésnapomra 15 szem cseresznyét kaptam ami 1 Ft -ba került a kofáknál ... száránál fogva cérnával csomóba kötötték ...bizony ez így ment, szegények voltunk. Apám akkor már rendőrtiszt volt, anyám a Nádor szálloda mosodájában dolgozott. Szerényen éltünk ...

A hatvanas években a boltokban még sok volt a hiánycikk, főleg húst nem nagyon lehetett kapni. A rendőrtisztek péntekenként a Kórház téri húsbolt hátsó bejáratánál vehettek a számukra biztosított húsból. Apám soha sem ment el ... anyám minket küldött alkalmanként. És mindig "balhé" volt abból, hogy anyám igénybe vette a lehetőséget ...

Szerintem minden kiskamasz kipróbálja(ta) a cigarettát .. legalábbis a hatvanas években ez így volt. Apám. anyám dohányzott ... néha tőlük csentem egy-egy szál cigit, a trafikban adtak 5 szál cigit egy kis zacskóban - bizony akkor még megbontották a cigis dobozt - nagy nagy esküdözések után, hogy felnőtt megbízását teljesítjük. Tellett rá a piaci keresményemből! 🙂

Ha pedig más megoldás nem volt szedtük a csikket a buszmegállónál ... szét bontottuk és a "béke hüvelyke" - ha jól emlékszem így hívták a töltésre előkészített cigaretta papírt - töltésével csináltunk cigit. Persze még nem tüdőztük le ... Sok évvel később (1972) az akkor megjelent Románc (3,60/dz) volt az első valódi dohánytermék számomra. Sajnos egészen 1990 -ig erős dohányos voltam, a legvégén a három doboz megvolt naponta ... egy nap (január 13) tettem le az alkohollal együtt, és azóta nem iszom, nem dohányzom ...

Valamikor a hatvanas évek elején egy amerikai mutatványos cég végigvitt Magyarországon egy preparált de legalább 60 tonnás bálnát és kiállította a nagyobb városokban. Pécsen a Búzatéren volt, emlékszem rá halványan.

Kevesen tudják de a hatvanas évek elején még közlekedett Pécsen villamos. Utaztam rajta 😀. Utánanéztem... a Szigeti út - Kórház tér - Széchenyi tér - Király utca - Búza tér - Kisállomás útvonalon. Volt egy leágazása a nagyállomáshoz is.

A bérházunkban a házmesternek volt három fia ... mindegyik focizott. A legismertebb a legidősebb volt. Az akkor még Pécsi Dózsa néven szereplő együttes (a PMSC elődje) kezdő csapatának tagja volt. Ezért persze én vérmes Dózsa szurkoló voltam. És persze fociztunk amikor lehetett, bár a piacnak volt egy lejtése ... ami viszont nagyon jó volt arra, hogy segített a biciklizés megtanulásában. Azt mondják nem felejti el senki aki egyszer megtanult ... én tudtam, de azóta sem kerékpároztam... nem volt bringám se soha, ahogy magnóm sem, és sorolhatnám. De azért nagyon szép gyermekkort azt magaménak tudhatok!

Három egyforma, három emeletes, három lépcsőházas bérház volt egymás után, elég nagy térközzel a harmadik után pedig a Határőrlaktanya kerítése ... és két őrtorony ... sokat incselkedtünk az unatkozó őrkatonákkal, ahogy a szomszéd gépállomásról is számtalanszor kizavartak minket ... egészen 1968 -ig laktunk ott.

A hatvanas években még volt tél ... novembertől február közepéig, végéig volt hó. A városban a hóeltakarítás kezdetleges volt. Amikor nagyon sok esett akkor egy egy alkalmas helyre lánctalpas traktorokkal össze halmozták a havat. A Megyeri utca sarkán a piacnál, a házunk közelében volt egy ilyen hely. Legalább 3-4 méter magasra feltolták ... nagyszerű hóvárat csináltunk! Én persze megint kihúztam a "gyufát!"... tiltás ellenére a fém szemetes lapátot levittem az építéshez. Persze az egyszerűen forrasztott lapátnyél letörött... hát anyám nem nagyon örült neki! 🙂

Akkor még az Uránvárosi városrész csak a vasút felett az északi oldalon épült meg ... a vasút alatt volt a kiserdő. Odajártunk csavarogni, gőtét fogni, rosszalkodni! 🙂 Nagyszerű évek!

Különösképpen nem emlékszem rá, ha csak nem arra, hogy 6. félévben megbuktattak tornából! Én akkor már versenyszerűen úsztam - nem is rosszul korosztályos szinten - de a magasugrás nem az én sportom ... ma sem vagyok hajlandó még 50 centit sem ugrani ... vagy átlépem, vagy megkerülöm!

Én még úgy kezdtem az iskolát, hogy iskolaköpenybe kellett járnunk és az órán ha nem volt feladat, hátratett kézzel kellett ülnünk ... és magunk közt szólva felsősöknél egy-egy körmös, koki, tasli bizony kiosztásra került.

A két fél utólagos megelégedésére... én tudtam miért kaptam, aki adta az nem dühből, gyűlöletből hanem figyelmeztetéssel adta. Már akkor is tilos volt! De eszembe sem jutott otthon panaszkodni, mert anyám két nyaklevessel leállított volna az biztos! Te vagy hibás biztosan! Mondta volna, és eszébe nem jutott bemenni az iskolába panaszt tenni!

Nem voltam jó tanuló, a leckéket elsumákoltam, és igyekeztem az órán hallottakból "megélni"... nos ez nem mindig sikerült. Akkoriban az ellenőrzőbe beírt osztályzatokat a szülővel alá kellett íratni. Hogy megússzam a pofonokat nekem két ellenőrzőm volt, egy anyámnak, egy az iskolának azt simán aláhamisítottam... ment a dolog mindaddig, amíg a fürdőszobánkban valami gondja lett a fürdőhengernek, és a szerelő a PIK-től megtalálta mindkettőt ... oda dugtam ... és odaadta anyámnak.

1960-ban tanultam meg a Hullámfürdőben úszni. Én még a klasszikus módon egy rúdhoz a derekamtól egy kötéllel rögzítve. A part melletti evickélés volt a teljesítmény. Az úszómester meg kiabált hogy mit csináljak. De azért eredményes volt.

A korosztályomban hátúszásban egészen 1968-ig sok jó ereményem vol. 68-ban a korosztályos országos bajnokság döntőjében is úsztam (100 m hát), bár nyolcadik lettem ma is büszke vagyok, hogy addig eljutottam.

A város keleti részében élők általában az uránbánya által fenntartott Ércbányász sportegyesületben sportoltak. Az úszók a Hullámfürdőben készültek. Télen pedig a Tanárképző Főiskola 2 pályás 25 méteres medencéjében és egy időben az Orvosi Egyetem Szigetvári utcai 25 méteres 2 pályás medencéjében edzettek.

1968-ban kapott apám a Rendőrség mellett épült bérházban egy 2 szoba összkomfortos lakást. Ekkor már középvezető volt a Városi kapitányságon. Itt már távfűtés és melegvíz is volt, és főleg nekünk külön szobánk a bátyámmal. (Athinay utcában a konyhában, egy sezlonon aludtunk, egy ágyban ...)

Nagyon szerettem ott lakni mert az udvarunkban volt a rendőrkutyák gyakorló pályája ... és rengeteget kutyáztam! Ma is a legkedvesebb fajtám a németjuhász ... Kiskamaszként komoly 8 Ft- os órabérben nyomfektető is voltam. Ez azt jelentette, hogy a kutyavezető elmondta, hogy az erőmű zagytavainál merre menjek, hol tegyek le egy-egy rongydarabot. Aztán elindult a kiképzésen (gyakorláson) lévő kutyával és így ellenőrizte a teljesítményt.

Csibészeltem is ami elég félelmetes volt mert a kutyák a feladat végrehajtása közben komolyan vették a dolgot .... utána meg győztek "bocsánatot kérni" nyalogattak, dörgölőztek és "mondták" ... tudod az csak meló volt! amúgy nagyon szeretlek! 🙂 Imádtam! Főleg, hogy még lőhettem is egy fűrészelt csövű, tusú puskával vaktölténnyel, hogy szokja a kutya és ne féljen ... na akkor le is döntöttek... a csibészbunda is hasznosnak bizonyult. Megismertem a kutyákat, sohasem féltem később sem tőlük. Nyílt, egyenes állatok csak nagyon kevés az alattomos közülük.

A Hőerőműnek volt egy hatalmas zagytava ahol a füstből kimosott pernyét, egyebeket ülepítettek. Mi kiskamaszként odajártunk bandázni ... leskelődni! 😀

Az évtizedek során egyre magasodó tó gát oldalából csöveken tiszta víz folyt ki... nyaranta a telepi cigánylányok oda járnak fürödni... mi meg leskelődni! Hamar lebuktunk... a lányok szóltak a fiútestvéreiknek és legközelebbi alkalommal jó nagy verést kaptunk! ... megérte! 😂 Fiatalabb olvasóknak jelzem 1969 -et írtunk... akkor még csak mozifilmen lehetett néha-néha látni valamit, ami persze nagyon érdekelt minket! 😀

Pécs mellett van Kozármisleny ahol a hatvanas években nagyon sokan foglalkoztak málna termeléssel. Amikor beérett a termés, nagyon sok kézre volt szükség, hogy "gurulós" minőségben leszedjék. Diákmunkásokat is toboroztak jó pénzért. Én is jelentkeztem ... de aztán már reggel nyolckor gyalogoltam hazafelé ... Szóval az volt a gond, hogy egy óra alatt sem szedtem egy kiló málnát ... tudniillik megettem 🙂 és persze ellenőrizték, és aki nem teljesített azt hazaküldték ... így jártam! De a málna nagyon finom volt!

A Pécsi Dózsa két sztárcsapatot is elhozott Baranyába, az egyik ellen pedig tovább is jutott. Az UEFA Kupa elődjének számító sorozat első fordulójában román ellenfelet kapott a Pécs. A Craiova ellen nagyszerű játékkal sikerült a továbbjutás. A pécsiek tehát továbbjutottak, jöhetett az újabb sorsolás, amelyen az angol Newcastle United csapatát húzták ki a baranyaiak mellé.

2-0 arányban kikaptunk idegenben. A második mérkőzésre – villanyvilágítás hiányában – 1970. november 4-én, szerdán 13.30-kor került sor Pécsett. Munkanap volt, ennek ellenére a pécsi stadionba 22 ezer néző zsúfolódott össze.

Én ott voltam! Akkor még imádtam a focit, egészen.... Mexikó, -, Irapuato Labdarúgó VB -Szovjetunió-Magyarország 6-0... na azóta nem nézek meccset!

A visszavágón az angolok ellen Rapp Imre, a kapus is remekelt. Az ő percei akkor jöttek el, amikor a tizenegyesekre került sor. Mitchell büntetőjét a magyar kapus kivédte, s mivel az angolok első büntetője kapufára ment, a Pécs pedig mind a kettőt berúgta, már 2-0 volt az állás a Dózsának. Majd jött Gibb és az ő tizenegyesét is megfogta Rapp. Ezzel eldőlt a továbbjutás. Ekkor a közönség átugrott a pályát övező korlátokon és a gyepre szaladt ünnepelni.

Én is nekilódultam ... de hát kiszúrt egy rendőr ... tőle jobbra és balra is rengetegen beszaladtak, de csak rám várt ... nem számított pár gumibot ütés ... megérte! (Lehet apámra haragudott valamiért? Ki tudja! Sok évvel később vertek meg Fradi meccs után is. Akkor felszakad a fejbőröm a villamoson szóltak, hogy vérzek ... bementem a Balesetire és látleletet kértem az engem ellátó orvostól, azzal a szándékkal, hogy feljelentem a jogtalanul intézkedő rendőr... nagyon jót mulatott a doktor úr a naivitásomon .... )

Következett a Juventus. Ami a meccset illeti, ott sok keresnivalója nem volt már a Pécsnek, mert az olaszok masszív védekezése szinte megfojtotta a Dózsát. A torinói visszavágón nem volt már esélye a Pécsnek, amely 2-0-ra kikapott, és ezzel 3-0-s összesítéssel jutott tovább a Juventus. Az 1970-es őszt azonban soha senki nem felejti el Pécsett.

Forrás: LANTOS GÁBOR: A PÉCSI FOCI SOSEM FELEDHETŐ EMLÉKEI A szerző téved a cikkében, a meccsek még a PVSK pályán voltak!

Az angolok elleni győzelmet követően a Széchenyi téren óriási ünneplés volt, s e-közben Mauer 47-es foci csukája elveszett. Másnap a megyei pártbizottság lapja a Dunántúli Napló címlapján tette közzé, hogy ha nem találják meg a sportszert, nem tud játszani a focista! Na ilyen idők voltak akkoriban, egy túlméretes focicipő egy város gondja lett! Jelentem meglett a sportfelszerelés! 🙂

7. és 8. osztályba már ide jártam általánosba. Már amikor órán voltam! 😀 Mindent elvállaltam, csak ne kelljen órán ülni.. ha kellett egész délelőtt tartottam a "rajzpapa" létráját miközben a soros ünnep hatalmas plakátját rajzolta fel szénnel a lépcsőfordulóba felrakott csomagoló papírra. Én jártam az Úttörő szövetségbe a Pajtás újságért, télen locsoltam a felöntött kézilabda pályán a jeget, és sorolhatnám... kiváló lógós voltam és közepes tanuló.

Érdekes helyzet volt, hogy az úszóedzőm Gyöngyösi János (az olimpikon Gyöngyösi András vízilabdázó apukája) ott tanított, és engem is ... az uszodában tegeztem, az iskolában persze magáztam ... soha sem rontottam el!

Visszatérve Gyöngyösi Andrásra, részben én tanítottam meg úszni! A PETFŐ fedettuszodályában segítettem be édesanyja Keszthelyi Erzsébet (Zsike) foglalkozásaiba. Úszónyilat, víz fekvést mutattam be és segítettem a kicsiknek végrehajtani, köztük a későbbi olimpikonnak! 🙂

Szóval a négy lépcsőházas bérház alagsorában cigiztünk titokban... veszélyes volt mert volt négy lejárat és kevés bújó hely! A pincét a lakók előszeretettel élelmiszer tárolásra használták, a faluról kapott szalonnák kolbászok ott voltak felakasztva, alattuk gondosan újságpapír az esetlegesen lecsepegő zsír felfogására.

Nos éppen jött egy felnőtt amikor is gyorsan eldobtuk az égő cigarettát, és elmenekültünk. Kis idő múlva szerencsére visszamentünk és elborzadva tapasztaltuk, hogy begyulladt a zsíros papír. Szerencsére volt egy idősebb fiú is velünk, aki tudta mi a teendő - tűzoltó volt az apukája - és a lépcsőház lejáróknál elhelyezett poroltóval eloltotta tüzet! Így is nagy volt a kár mert a porral oltó vagy 20 pincében mindent fehérre varázsolt.

Nagyon közel volt (a sarkon) a 48-as tér amit az Egyetem a Fémipari, és a megyei Rendőrkapitányság keretezett. Nagyon jó hely volt rengeteg paddal, udvarló hellyel ... Itt lettem majdnem maoista is! 😀1970-ben kitalálták a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvénysorozatot (márc. 15; márc. 21; ápr. 4.) nos volt egy koszorúzás amin a Kínai követség alkalmazottjai Maó idézeteket tartalmazó úgynevezett vörös könyvecskét osztogattak. Én is kaptam ... meg apámtól egy nagy pofont, Ő a kommunizmus Leninista vonalát követte 😀

1956 decemberig a Mecsekben bujkáltak fegyveres forradalmárok. Az oroszok is és magyarok is nagy erőkkel keresték őket. Apám akkor hivatásos katonaként kivezényelésre került a Dömör-kapunál lévő (Mecsekoldal) megyei titkos háborús harcálláspont őrzésére. Persze ahogy az szokott lenni sokan tudtak a létezéséről az objektumnak. Egy alkalommal a láthatatlanok megpróbálták birtokba venni, - vagy csak a figyelmet hívták fel magukra. ki tudja ... - és némi tűzharc keletkezett. Szerencsére nem sérült meg senki, a támadók is hamar visszavonultak. Apám viszont megkapta a Forradalmi Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetést, ami például számomra felvételit nélkülöző egyetemi tanulmányokat jelentett volna. (Sok évvel később a Debreceni Katonai Ügyészségen is szerintem figyelembe vették, és ezért úsztam meg egy áthelyezéssel az ügyemet. Majd írok róla ha odaérek!)

Egész életemben nagyon szerettem, szeretem a természetet. Az alapokat Pécsen a Mecsek oldalban szereztem meg. Nagyon szerettem a Tettyére járni nyáron kirándulni, télen szánkózni.

Amikor elköltöztünk az Athinay utcából, egy ideig még az Ércbányászban, majd a Pécsi Dózsában végül az összevont PMSC-ben voltam igazolt úszó.

A Balokány uszoda a csodálatos Zsolnay díszítésével 50 méteres és 33 méteres medencével tőlünk gyalog alig 15 percre volt. Tavasztól őszig ott voltak az edzések gyakran 18 fokos vízben. Nyáron az iskolai szünetben pedig szinte állandóan ott voltam, amikor elmúltam 14 már dolgoztam is mint vízőr, és persze belekotnyeleskedtem mindenbe! Nem bánták! 🙂

A medencében a vizet hetente. tíznaponta cserélték. Klór és rézgálic volt amit reggelente a vízbe öntöttünk. Az előbbi a fertőtlenítést, az utóbbi a színezést szolgálta. Egy mai KÖJÁL biztos szívinfarktust kapna, ha most is így menne ... pedig nem emlékszem káros következményekre.

A meleg vizet a Hőerőműből kapta a fürdő este 9 körül. Mi alig vártuk, hogy vízcsere legyen ... egyrészt amikor slaggal lemostuk az iszapot a medence aljáról, elég sok aprópénzt találtunk. Másrészt amikor elkezdték engedni a melegvizet, a betáplálócső alá ültünk az edzést éppen befejező úszó lányokkal! Muszáj volt szorosan mert a cső az nem volt túl nagy kapacitású! ... szerencsére! 😀

(A napokban láttam elborzasztó képeket a jelenlegi állapotáról a fürdőnek ... méltatlan az a háborús övezet Pécshez!)

Területi bajnokságokat szervezett akkoriban az Úszó Szövetség. Több megye versenyzett egy-egy helyszínen. Sokat utaztam faros Ikarusszal - csodájára jártak az ellenfelek alig-alig volt még az országban, de az uránbányának volt pénze, és faros busza is. (A faros azt jelentette, hogy hátul volt a motor és az utastéren kívül) Amikor Zalaegerszegen volt a verseny Pécsről Marcalin keresztül jártunk. Mindig megálltunk fagyizni a Kandlernál - ültem a Rákóczi utcában árokparton fagyit nyalogatva, és figyeltem a busz tankolását a Kopári sarkon lévő pumpás benzinkútnál! És persze nem tudtam hogy 40 évet biztosan eltöltök a városban felnőttként.)

Kecskemét, Szekszárd, Tatabánya is versenyhelyszín volt. Tatabányán nagy büszkeségemre együtt versenyezhettem az akkor már kiöregedett Dobai Lajossal, aki elsőként úszta percen belül a 100 gyorsot Magyarországon!

1968-ban voltam életemben először külföldön az akkori Jugoszláviában. Zomborban volt az edzőtáborunk. Zomborban a Ferenc-csatornában volt a medence ... deszkákból körülhatárolva .. szóval ott volt az edzés. A szemközti oldalról meg a helyi fiatalok ugráltak a magaspartról ... persze nekem is ki kellett próbálnom ... jelentem soha többet!!!

Elvittek minket Eszékre... életemben akkor láttam plázát ... kicsi volt de több emeletes, mozgólépcsővel - azt sem láttam még sohasem -, áru bőséggel. Annyi eszem már volt, hogy láttam a különbséget a két ország között.

Anyám is írt nekem egy listát, hogy mit kell vennem (kakaó, likőr aroma stb...) lelkemre kötötte, hogy ne a fő úton lévő üzletben hanem beljebb vegyek bármit mert ott olcsóbb. Nehezen fogtam fel mert akkoriban otthon 3,60 volt a kenyér mindenhol ...

Nagyon nehéz döntés elé kerültem ... tudni illik lehetett kapni a hatlövetű colthoz teljesen hasonló riasztópisztolyt forgótárral, rendes patronnal... az egyik úszótársam vett is ... nagyon irigyeltem, de aztán végül nem mertem másra költeni a dínárjaimat.

Az eddig leírtakból gondolom már kiderült, hogy eléggé rossz, de leleményes gyerek voltam. Például 67-ben 12 évesen Pécsről, Budapesten, Cegléden át Köröstetétlenre utaztam decemberben a téli szünetre a nagymamához. Ez lehetséges volt akkoriban! Más volt a közbiztonság, mások voltak az emberek. A rendőrök gyakran megállítottak, kérdeztek. Megmutattam az oda-vissza váltott jegyemet és el volt intézve. A vonaton az utastárs hölgyek persze ugyancsak figyeltek rám.

Abból a szempontból is emlékezetes út volt, hogy a Ceglédről indult kisvonat elakadt a hóviharban. A kocsiban vas kályhával fűtöttek... egyből összeültetett minket utasokat a kalauz egy kocsiba, spórolandó a szénnel. Talán egy fél napot vesztegeltünk amikor megérkeztek a lovas szánok, a környékbeli parasztemberek kérés nélkül jöttek a megmentésünkre! Nagy kaland volt!

A nyári vakációkat is amíg kisebb voltam ott töltöttem, szerettem a falusi életet még a vízhordást is az artézi kútról, a kemencében sült kenyeret, a Karkóban való lubickolást. Apámnak három testvére ott lakott, persze unokatesók... jó dolgom volt.

Kecskeméti többnapos versenyen az akkor megnyílt Arany Homok Hotelben laktuk, életemben először akkor voltam szállodában, étteremben sem jártam korábban... és hát ott kellett volna késsel-villával enni ... a Zsike megtanított. Szóval ilyen világ volt.

Az Országos Bajnokságra Budapesten a Margitszigeten került sor, és a Hotel Ifjuságban laktunk Budán... kiakasztottuk a portást mert sokan akkor láttunk, használtunk liftet először ... na egy idő után beszüntették a próba meneteket! 😀

Egy időben egészen jól ment az úszás, sorra nyertem a területi bajnokságokat. Még a Dunántúli Naplóban is írtak rólam! 🙂 A felkészítőim úgy gondolták, hogy külön edzésekre lenne szükségem. Csatlakozhattam edzőtársként a nálam nagyságrendekkel tehetségesebb Szekeres Ildikóhoz. A Szigeti úti fedettben készültünk ketten a jövőre... csapvízben, néha a korlátra ragasztott gyertyák fényében. Rövid ideig tartott a külön edzés ... Ildit elvitte egy budapesti egyesület, én pedig sokkal kevésbé voltam tehetséges! Szekeres Ildi a Müncheni Olimpián (1972) képviselte hazánkat! Emlékeim szerint 12. lett 100 háton!

Igazság szerint egyre kevésbé voltam sikeres úszó, főleg a "nagymellény" és a hiányos felkészülés miatt. Kikoptam az úszóktól és ahogy ez akkoriban általános szokás volt elkezdtem vízilabdázni. A PMSC serdülő csapatában játszottam ... rosszul. A margitszigeti sportuszodába jártunk meccsekre, akkoriban kevés csapat volt az országban a korosztályban. Felültünk a vonatra és kéthetente meccset játszottunk Pesten.

Kevés volt a felnőtt vizilabdás. Pécsen ezért bekerültem az OBII/B csapat keretébe, és játszottam is néhány percet a bajnokságban. De a fő feladatom a bőrlabdák varrásának fókazsírral való tömítése volt! Amikor befejeztem a korántsem említésre méltó pályafutásomat, jelent meg az első voith (műanyagból volt!) vízilabda Pécsen.

Ahogy azt már megírtam közepes tanuló voltam, de apám kitüntetése okán mehettem volna a Nagy Lajos Gimnáziumba. Én azonban mozdonyvezető szerettem volna lenni és az ehhez szükséges dieselmozdony szerelő szakmára, az 500-as Szakmunkásképzőbe mentem tanulni.

Ahogy kamaszodtam, egyre többet lógtam az iskolából, volt egy ifjúsági szakszervezet a suliban, hamar én lettem vezetője, azzal az ürüggyel is rengeteget hiányoztam. Jellemzően második félévben itt is megbuktam tornából ... egyszerű oknál fogva a tanár sohasem látott tesi órán.

Tám tanár úr - aki a tesi tanár volt egyébként - egy neves fotóművész. Akkoriban a diaporáma mestere volt, sokat segítettem vetítőt cipekedni, vásznat feszíteni. Jóban voltunk délutánonként, de azért teljes joggal elbuktatott tesiből.... Több évtizeddel később a Hortobágyon találkoztunk véletlenül ... és Ő ismert meg engem! Nagyon büszke voltam!

A gyakorlati képzés a pécsi Fűtőházban lévő tanműhelyben volt. 3/4 6 -kor már a műhelyben kellett lenni, ehhez már 1/2 5-kor kelni kellett ... akkor sem és azóta sem okoz gondot számomra a korai kelés. (Az internet hajnalán volt egy ICQ nevű cset program ... koránkelő volt a nicknevem!)

Rengeteg élményem van nem fér ide... a lényeg szerettem a szakmát, talán tudtam is egy kicsit, mert harmadikban már az adagoló műhelyben dolgoztam.

Akkoriban a MÁV-nak volt saját egészségügyi szolgálata. Kórházakkal, szakrendelőkkel. Nekünk tanulóknak azt kellett igénybe venni, ennek fejében havonta 1 Ft.- biztosítási díjat levontak az ösztöndíjunkból. Sokat háborogtunk akkoriban, hiszen csak ránk MÁV-nál tanulókra vonatkozott a passzus, és hát a harminc valahány forintos ösztöndíjnál számított. Kérem tisztelettel... 2 Ft 30 fillér volt egy pohár sör akkoriban a kocsmában! 😀 Most amikor a nyugdíjamat számolták kiderült sokat nyertem az akkori 1 forintokkal, tudni illik munkában eltöltött időként vették számításba! Így lett 50 év 165 nap a beszámított idő a kezdő nyugdíjhoz. Nyertem 3 évet!

Négyessel szakmunkás vizsgáztam és ez azt jelentette, hogy 7 forintos órabérrel felvettek volna azonnal (emlékeznek? a kutyák mellett 8 Ft-ot kaptam igaz havonta csak 6-8 órám volt) a MÁV-hoz. Nem igazán tetszett, mivel a Balokány főnöke a Korhecz Józsi bácsi hívott a Vízműhöz, ott kezdtem a karbantartó üzemben a pályafutásomat.

Szükség volt rám a szakképzetségem miatt, mert a vízmű háborús állománytáblája szerint kellett egy szakképzett szerelő, az áramszünet idején indítható diesel aggregátorhoz. Egy mozdony motor volt telepítve. Én persze sosem láttam mert megvolt a megfelelő ember a kezeléshez, karbantartáshoz de a papír miatt fontos voltam. Egyébként a vízműnél megkaptam a 8 forintot!

Bátyám kesztyűszabásznak tanult és az elsőfizetéséből vett egy segédmotoros kerékpárt és amikor hazaért vele bezárta pincénkbe. Délután pedig elment dolgozni a műszakba. Én pedig amikor hazaértem az iskolából, kivittem az udvarra, beindítottam és simán neki mentem a házfalnak - tönkretéve az első kereket - mivel olyan nagyon nem volt fogalmam a motor kezeléséről... nagy balhé lett belőle. Volt még két motoros kalandom, mind a két esetben utasként ... én nagyon féltem, akik vezettek azok meg nagyon utálták, hogy nem dőltem be ahogy kellett volna ... szóval az óta sem ültem motoron.

Még középiskolás koromban kezdtem el járni a Tiszti Klubba Pécsen. A Nemzeti Színházzal szemben lévő épület egy felújítást követően népszerű vacsorázó hely, biliárd teremmel, színház-mozi teremmel, egy kellemes belső terasszal rendelkező intézmény volt. Biliárdozni ma sem tudok, de rexezni szerettem. Ott ismerkedtem meg a házban működő amatőr színjátszókkal. Gombos Ottó volt a vezetője a csapatnak, a társulatban bontogatta szárnyait a későbbi színész Tomanek Gábor, - néhány év múlva Pesten a Színművészetin bevitt egy órájára - talán színészmesterség (?) ott ültem a Vas utcai színpad nézőterén - és persze voltak a lányok a társulatban!

Én afféle mindenes, díszletes, kellékes, világosító voltam. Jó társaság volt! Szerettem oda járni!

A pécsi TV torony műszaki vezetője Gombos Ottó hívott a szakmunkás vizsga megszerzése után dolgozni, mint karbantartó lakatos az adóállomásra. Én szívesen mentem volna, voltam egy látogatáson is, így feljutottam a legfelső "civilnek" még elérhető szintre. Onnan már csak az antenna szerelő alpinisták mentek feljebb... Jó lett volna mert a munkahely jellege miatt megúszhattam volna a sorkatonaságot. De aztán nem sikerül bejutnom, maradt a vízmű karbantartó üzeme.

Ottónak volt egy volgája, azzal mentünk Máriagyűdre a papok borozójába, indultunk volna haza, de az autó úgy döntött sehova! Nem volt más lehetőség gyalog mentünk Pécsre az éjszakába ... 25 km! Én már Pécsen, a temetőnél lévő buszmegállónál eldöntöttem, hogy megvárom az első buszt ... Ottó aki jóval idősebb volt nálam elkezdett sztepp táncot járni ... és kifigurázott, hogy elfáradtam ... hát mentem tovább! Nagy arc volt! Sajnos nem találkoztam vele a továbbiakban.

Fiatal segédként a Pécsi Vízműnél kezdtem el dolgozni, szerettem jó munkahely volt de sajnos egy számomra máig fájó félreértés - hamis vád - miatt végül 74 áprilisában kiléptem.

Mint fiatal segéd az én feladatom volt a közeli kis ABC -ben a munkatársaimnak reggelit vásárolni. Vásárlás közben - máig sem tudom miért, akkor már dohányoztam, talán a megszokás - automatikusan a kosár helyett zsebre tettem egy csomag cigarettát. A pénztárnál félre állítottak .. még rendőrt is hívtak ...

Ezért 1974 májusában megszületett az elhatározásom "szégyenemben" elmegyek Pécsről, és a 18. születésnapomon elutaztam Balatonlellére vendéglátózni.

Az egyik haverom , akinek az édesapja jelentős beosztásban volt a megye kapitányságon, árulta a SKODA Szpartak típusú autóját. Én akkor már eldöntöttem, hogy a Balatonon meggazdagodom, - ezért 1000 Ft előleg és két részlet augusztusig feltétellel - adásvételi szerződést kötve megvásároltam. Persze jogsi és pénz sem volt birtokomban. Két haverom akiknek már volt jogsija vállalták, hogy a nyári autó használat fejében rendbe teszik és kipofozzák a meglehetősen leharcolt járművet.

Nos az autó kibírta Lelléig ... ennyit ültem benne, és több éven át tiltották le a fizetésemből a kocsi árát. 🙁

Egy kicsit előre szaladva ... amikor az új főnöknek elmeséltem szándékomat, rám nézett és azt javasolta, hogy amíg lehet adjam vissza a kocsit, mert nem fogok én egy fillért sem spórolni ... nem is értem, hogy lehetett ilyen jó emberismerő 😀

Írtam egy levelet a haveroknak, hogy az előleg fejében adják vissza nevemben a kocsit az eladónak, és ezzel úgy gondoltam a dolog elintéződött. Nos a tárgyaláson kiderült, hogy eszük ágában sem volt, furikáztak tovább... Meglett a levél, de a bíró nem vonta be a két srácot a perbe, nekem először rendeznem kellett a saramat, és külön pert kellett volna indítanom ellenük ...

Az történt ami később is előfordult... nyeltem egyet és a további bonyodalmak helyett hagytam a francba az egészet, és kifizettem az általam Pécs-Balatonlelle között egyszer használ autót. (Taxival többször megfordultam volna...10000 forintból)

A Centrál Vendéglátó Vállalat hirdetett munkalehetőséget és szállást, szakképzett és szakképzetlen dolgozóknak. Jelentkeztem és felvettek a Gyöngyszem Borozó és Bisztróba. Szerencsémre egy nagyon jó társaságba, egy nagyszerű ember Budai Imre keze alá.

Balatonlellén a vasútállomás mellett volt a vízmű nyugati irányban, következett a Gyöngyszem Borozó és Bisztró, és jóval távolabb egy zöldség bolt. A bisztró egy féltetős kiszolgáló részből, mögötte a konyha, a raktárak, és hátul a borozó helyezkedett el. Reggel 6 -kor nyitottunk, és árultunk reggelit, ebédet. Vacsora már csak a borozóban volt. A borozó 17-01 -ig volt nyitva, cigányzenés hely volt.

A dolgozók között csak kevesen voltak fiúk: volt két szakács Ők a konyhával, a János bácsi aki a borospincével, és a szabadtérrel volt elfoglalva, és én. A pulthoz kapcsolódó fizikai munka zöme rám hárult.

Reggel én nyitottam, töltöttem fel a pultot, sörrel, borral, szódával, üdítővel, rövid italokkal stb ... Nem nagyon volt Lellén ilyen korán nyitó üzlet, ezért a helyi melósok, és az üdülőkből a vendégek közül ugyancsak a melósok, hozzám jártak felesezni, kávézni... persze én is megittam a magamét, de nem volt gond mert nagyon jól bírtam az alkoholt.

Akkoriban voltak üdülők ahol nem volt konyha, ezekből a vendégek egy utalvánnyal fizetve nálunk reggeliztek, ebédeltek. Szemben volt velünk a MALÉV üdülő, nekünk az ott nyaralók voltak a törzsvendégeink. Nagyon sok gyönyörű sztyuárdesz, földi utaskísérő időzött Lellén 😀, de jóban voltam a pilótákkal is, szerették a kávénkat, a fröccsöket. A MALÉV akkori főpilótája a Lánc Tibi kedvelt engem, persze én is Őt, mind a három nyáron sokat dumáltunk, jártak az éjszakába ... ott is összefutottunk alkalmanként!

Amikor lement a reggeli, indultam a triciklinkkel a postára, a szódáshoz, a piacra, az ABC -be. A főnök addigra már megvette a konyhának a zöldségeket, egyebeket, nekem csak el kellett hozni. Persze útközben be-be köszöntem az ismerős kocsmákba a haverokhoz ...

11 körül volt egy órám amikor hátul a borozóban az egyik boxban aludhattam egy kicsit, amikor két óra felé vége volt az ebédeltetésnek folytattam az alvást, amíg 1/2 5 körül fel kelett terítem a borozót a nyitásra. Sokszor ennyi volt a napi alvás ... mert éjjel a zárás után indultam az éjszakának... 18-19 éves voltam bírtam! Aztán amikor kaptam egy szabadnapot, akkor azt sokszor végigaludtam.

Pénzt keresni mentem a Balatonra ... és nagyon sok pénzt kerestem. Magyarország gazdaságilag legjobb éveiben voltam vendéglátós! Eszméletlen sok borravalót kaptam - amit nagyon gondosan el is költöttem! 😀 - hogy, értsék a fiatalabbak... Ugye 8 Ft-os órabér volt Pécsen. Azt az egyszerűség kedvéért 200 órával számolva - még nem volt szabad szombat! - 1600 Ft.- havi jövedelem. Lellén az alapbér több volt mint 4000 Ft.- és ehhez jött még naponta 200-500 Ft.- borravaló! És nem kellett leadni belőle senkinek! A szállásért és a kajáért nem fizettem semmit! Viszont dolgoztam naponta 14-16 órát. Nem bántam! És persze bírtam, hiszen 18-19-20 évesen így éltem a három szezonban.

Volt pénzem az éjszakához, és volt bőven hely ahova zárás után el lehetett menni. Én az Omniába, a Rózsakertbe és a Vörös csillagba jártam Lellén. A második, harmadik évben pedig a Márton Lajos haverommal Siófokra a Pipacsba, Fonyódra a Deltába jártunk. Neki volt egy Fiat 850 sport coupe autója... azzal közlekedtünk... órákat sztorizhatnék 🙂de nem teszem, mert kevés a hely...

Persze voltak a lányok, a vendéglátós kollégák, a vendégek közül megismertek, és persze az NDK -s lányok ... Nos itt is volna mit mesélni de hát nem teszem 😀 más idők voltak. Nem sokat aludtam az biztos!

Az egyik törzshelyem a Vörös Csillag Étterem lett, ahol a Bálint Sound Pop Band volt a zenekar minden este, vérprofi képzett zenészekkel (Bálint Pista a Bergendy dobosaként volt ismert, Elekes Zoli kiváló szakszofonos, Kiss Zoli most a Karthágó gitárosa, Büki Pista nagyszerű kongás, pozanos, Tornóczky Feri trombitás a híres Ungár féle zenekarban is játszott, ... Sándor sajnos a vezeték nevére nem emlékszem, egy Hammond orgonán játszott, Marsalkó Péter (?) gitáros, Molnár Erik (az Elefánt - Omega - fia) énekes. Szóval nagyon jók voltak!).

Akkoriban az volt a törvény, hogy aki külföldön zenélt, háromévente haza kellett jönnie és egy évet itthon zenélni, utána mehetett újra három évet. Megismerkedtem és összehaverkodtam velük, ősszel amikor Pestre mentem dolgozni elkezdtem nekik ródolni (ród= pakoló ember zenekarok mellett) szabadidőmben, hétvégeken.

Szeptember közepén bezártunk, én már korábban terveztem a Budapestre költözésemet. Akkoriban sok munkásszálló volt és állandó munkaerőhiány. A Főszer -nél kezdtem dolgozni és a Koppány utcai új munkásszállóra mentem lakni. Kezdetben a Garay piac mellett a TMK-ban dolgoztam. Elektromos kéziszerszámokat javítottam ... jobbára szénkefe csere volt a feladatom.

Aztán a szakképzettséget látva felajánlották egy diesel kompresszor üzemeltetését kubikusok mellett. Soha jobb döntésem nem volt mint amikor elvállaltam. Néhány nap elteltével kiderült, hogy a kubikus brigádvezető kiválóan ért a géphez, semmi szükség a jelenlétemre. A szabadságomat megváltottam néhány üveg borral, és gyakorlatilag csak a hordót megtankolni jártam a géphez. A Zalka Máté körtér átépítése volt a feladat, rengeteg kábel ásás, áthelyezés, aszfalt feltörés ... hónapokig dolgoztunk egy helyen.

Egyszer aztán úgy jártam, hogy gondoltam meg kell tankolni a hordót, elmentem a körtérre ... és a gépem, az emberek sehol ... Szerencsére sikerült megtudnom a főnökeimet kikerülve, hogy a brigád egy sürgős munka miatt Csillebércre költözött. Nagy nehezen megtaláltam Őket. Nagyszerű paraszt emberek voltak! nem adtak fel!

A Bálint Pistáék Angyalföldön a Dagály utcai ifjúsági házban próbáltak, és ott volt a raktáruk is. A hétvégi haknikra onnan indultunk, oda értünk vissza a kisbusszal. Legtöbbször egy Barkasszal jártunk, ma sem tudom hogy fért be a cucc... a hangszereket a zenészek vitték saját kocsival de az orgona, a dob az ének cucc, az erősítők az én dolgom volt. Általában ketten voltunk a sofőrrel, - sajnos a nevét elfelejtettem - és néha jött még velünk a Barcza Feri... egy korombeli srác.

Sok bulink volt, sokat dolgoztam, de jól kerestem. Szívesen csináltam ... és talán jól is, mert nem volt rám panasz. Egyéb hétköznapokon - miközben a kompresszor jól meg volt nélkülem 🙂- a zenészekkel lógtam, vagy az ifiházban töltöttem az időmet. Akkoriban jött létre a táncházmozgalom, sokat jártam oda is, na nem táncolni hanem csajozni!

Akkoriban a nagykörúton az Erzsébet Söröző volt a zenészvilág törzshelye, én is oda jártam, egy idő múlva már a belső terembe is mehettem, ahol a ma zenész legendái mint fiatal emberek szórakoztak, étkeztek.

Egy másik legendás hely volt az ORI büfé, ahol én is rendszeres vendég lettem, nem volt egy nagy hely de az akkori sztárok is oda jártak mert ott elkerülhették a rajongókat. Sok ismert zenésszel, énekessel lett felületes kapcsolatom. Én tudtam a nevüket, természetesen ők az enyémet nem! De így volt rendjén. A ródoknak volt ott egy munkabörzéje, ha például az Omega ment egy koncertre az állandó ródok vezetője, felvett kisegítőket. Én is voltam egy gödöllői Omega koncerten kisegítő ród.

A balatoni főnökömmel tartottam a kapcsolatot 4-6 hetente felmentem hozzá a lakására. Jelezte, hogy április közepén már elkezdi takarítást a Gyöngyszemben és hívott, hogy menjek, persze ugrottam! Május elsején már nyitottunk, a régi személyzettel.

Akkoriban májusban már tele voltak a SZOT üdülők, bőven fél házzal ment a Balaton. Én direkt szerettem a májust, mert akkor még mindenki pihent volt, minden szép zöld volt. Aztán ahogy véget ért az iskola, elkezdődött a szezon és legalább hat hétig tartott. Minden üdülő, minden fizető vendéglátóhely, minden garázs vendéggel volt tele.

A Gyöngyszemet szerették a vendégek mert jó kaja, jó kávé és hűtött italok voltak. És főleg volt Balatoni Világos sör! Ez nagy szó volt akkoriban mert nagy hiánycikk volt, mindenféle lengyel import sört árultak mások. Nálunk ezt úgy oldotta meg a főnök, hogy a szállítóknak nem sajnált üvegenként 1 ft-ot adni! A boltban 5,20 volt egy üveg sör! Mi azt hiszem 9,20 -ért árultuk. 100 láda szám hozták a fiúk! Nekünk mindig volt! Ezért nem volt kérdés, hogy hol ebédeljen a család ... megyünk a Gyöngyszembe ott van magyar sör! ... mondta az apa a családjának. A nagy forgalom pedig fedezte az "üveg pénzt"!

Volt (van?) a Balatonon két 50 -es cirkáló típusú vitorlás, a Göncöl és az Esthajnal. A hajók a harmincas évek végén az Adriára készültek, a füredi hajógyárban tudomásom szerint. Nagy hajók voltak, négy személynek fekhely, még egy kis wc is volt rajtuk. A hetvenes években a gyermeküdülőket szolgálták ki, sorra vitték vitorlázni a gyerek csapatokat

A kétfős személyzet nálunk ebédelt a SZOT jóvoltából, én meg persze összehaverkodtam velük. A délelőtti turnusokat követően csak a karbantartás volt a dolguk a kikötőben, illetve bér vitorlázásokat bonyolítottak

A hajón lakott a személyzet, akkor mentek a vízre amikor gondolták ... és hát ha éppen úgy alakult én is velük mentem. Csodálatos dolog egy ilyen nagy hajóval még viharban is vitorlázni! Attól jobb már csak az volt amikor átjártunk Révfülöpre diszkóba ... mindig találtunk a kikötőben lány kíséretet... nagyon jól lehetett csajozni egy vitorlással! 

Az Omnia pincére volt a Farkas Józsi aki Zalába nősült, és meghívott minket a Márton Lajos barátommal az esküvőre. A Lajos is én is éjfél utánig dolgoztunk ezért eléggé későn értünk oda a lagziba ... már a zenekar is készült a pakolásra. Egy 100 márkással a Lajos módosította szándékaikat, így aztán maradtunk amíg ki nem világosodott. Mi még szerettük volna folytatni az esküvői bulit, de vége lett, más lehetőség nem volt így hát átmentünk a reggel 6 -kor nyíló falusi kocsmába. Már az autónkkal (Fiat 850 sport coupe) megalapoztuk a törzsközönségnél a népszerűségünket, erre még rátettünk egy lapáttal ... a Lajos meghívta a kocsmát - egy kicsit nagyképűen 😀- a söntéspultban kiállított italok felhasználásával egy-két italra. A nevezettek szorgosan megitták amit kaptak - pezsgő, vermut -, és csak utána sértődtek meg, és akartak móresre tanítani minket! 🙂... elmenekültünk. Hazafelé kb 120 -nál egyszer csak megkérdezett a Lajos . .. jó sávban megyek? mert négyet látok ...

Siófokról hazafelé a Lajos kitalálta, hogy el kéne menni fodrászhoz... a felvetést a tett követte és Szemesen elkanyarodtunk az állomás felé ahol volt egy korán nyitó fodrászüzlet. Nyitva is volt és szellőztetés céljából az átlagtól szélesebb kétszárnyú bejárati ajtó is ... a Lajos nemes egyszerűséggel beállt a kocsival az üzletbe ... hát így ment ez akkoriban. Volt hírünk rendesen...

Úgy jöttem el Lelléről, hogy a szabadnapjaimat pénzben kértem megváltani, ezért szeptember harmadik hetéig munkaviszonyban álltam papíron a valóságban már Pesten voltam.

Rendeztünk egy búcsúestet a helybeli haverokkal az Omniában ... maradjunk annyiban úgy raktak fel a vonatra. Amikor felébredtem a Déliben azt kellett tapasztalnom, hogy álmomban kifosztottak az éjszakai vonaton.

Gyakorlatilag az a pénzem maradt meg ami apróként a zsebemben volt ... Több ezer forintomat ellopták. Ott aludtam a Déliben mert nem volt hova és miből menni, közben persze kerestem a kiutat... nem tudtam munkát vállalni - akkor lett volna szállás - mert hivatalosan a munkakönyvem szerint még dolgoztam Lellén.

A második éjszakai alváshoz készülődtem amikor egy rendőr igazoltatott a váróteremben. Elmondtam neki, hogy mi a helyzetem. Rendes volt ... azt tanácsolta, hogy menjek ki busszal egy budai végállomásra, ahol busz 3 órát vár... szólt a buszsofőrnek.

Másnap egy Budapesten élő balatoni kolléganőmet kerestem meg, nagyjából tudtam hol lakik és hihetetlen szerencsémre összefutottam vele az utcán. Elmondtam, hogy mi a helyzetem és segítségét kértem, azonnal adott 500 forintot kölcsön, és javasolta menjek be a Centrál központjába, szoktak alkalmazni pincéreket alkalmi munkában. Most is hálás vagyok Erzsi!

A Lehel téren találtam egy ágybérletet - fiatalabb olvasóinknak - ez azt jelenti, hogy egy ágyon 3 ember aludhatott váltásban. Én este 10 -től reggel hatig. - Az Egészségügyi Minisztériumba mentem ebédeltetni ... lett egy öltözőszekrény, volt egy zuhanyzó, egy ingyen ebéd, néhány forint borravaló... Így már átvészeltem ezt a nehéz időszakot.

Megfelelő munkát és szállást kerestem. Ekkor már volt olyan cég - például a TAURUS - amelyik IBUSZ lakást bérelt a dolgozóinak. Oda jelentkeztem. Felvettek az energia üzem TMK műhelyébe.Cinkotán laktunk hárman egy családi ház toldalék részében. Fürdőszoba nem volt, csak egy mosdóhelyiség. Nem volt gond, hiszen a gyárban mindennap tudtunk fürödni.

Budapesten akkor kezdték el bevezetni a lépcsőzetes munkakezdést, a nagyobb cégek más-más időpontban kezdték a műszakot, hogy a tömegközlekedés elbírjon a munkába járók tömegével. Én 3/4 6-ra jártam Cinkotáról, ezért a 4:30 -as első HÉV -el már el kellett jönnöm. Örs Vezér tér - metróval a Keletiig, ott irány a kocsma ... több száz feles volt előre kimérve, csak vitted a blokkot és elvettél egyet ... akkor sem lehetett inni a melóba de azért nem nagyon ellenőrizték... szondát soha sem láttam. A Keletitől egy buszmegálló vissza és saját le és felszálló helye volt a TAURUS Gumiipari Vállalatnak.

A munkahelyem egy jelentős cég volt, komoly tőkés exportot bonyolított ezért nagyon jól fizettek, de nagyon nehéz munkát végeztek a termelő részben dolgozók. A felépítőben - ott ragasztották rétegenként össze a teherautó gumikat, a vulkanizálásra előkészítendő -, simán lehetett havonta 20 ezer forint felett keresni a teljesítmény bér miatt, ez horribiris bér volt akkoriban! A bányászok nem kerestek annyit! Muszáj volt fizetni mert nagyon nehéz, és veszélyes munka volt.... csak megemlítem, hogy benzinnel ragasztották egymásra a rétegeket - kevesen vállalták és tudták csinálni. Jelentkező volt bőven de hamar kiléptek ...

Nekem könnyebb dolgom volt mert csak vízszivattyúkat kellett javítanom, beszinteznem - Pécsen a vízműnél jól megtanultam - meg besegítettem ott ahol kellett a többieknek.

Ahogy már említettem ez egy nagyon komoly három műszakban termelő üzem volt, minden energetikához köthető gépből három volt, egy üzemelt, egy volt az üzemi tartalék, a harmadik pedig karbantartás alatt volt. Nem unatkoztunk, de jól megfizettek minket.

Kazánból is három volt, azokra fokozottan ügyeltünk mert a technológiai folyamatokhoz rengeteg hőre volt szükség. Történt egyszer, hogy az üzemelő kazán leállt, és a tartalék is tönkrement nagyon hamar, a harmadik pedig szét volt szedve...

Mi már az öltözőben voltunk amikor üzentek, hogy aki a TMK-ban dolgozik az menjen vissza ... négyen maradtunk. Kiderült, hogy a tartalék kazán az égéstérben túlnyomást biztosító ventilátor tengelye törött el. Az volt a döntés a mérnökök részéről, hogy a harmadik karbantartás alatt lévő kazán hasonló alkatrészét kell átrakni a készenléti kazánba. Csak hat óra volt a feladatra, mert a gyár nem hűlhetett vissza, hatalmas kár lett volna a termelés kiesés...

Nekiálltunk és ahogy erőnkből tellett csináltuk, de hát nem egy apró alkatrészről volt szó ... maga a ventilátor emlékeim szerint legalább 2m átmérőjű volt. Körülbelül ott tartottunk, hogy már kiszereltük a ventilátort, amikor megjelent a kazánházban a cég vezérigazgatója Tatai Ilona, aki pártvonalon a Politikai Bizottság tagja volt - a fiatalabbaknak: a PB volt az ország igazi döntéshozója az a tucatnyi ember döntött mindenről - szóval igazán fontos ember. Persze illedelmesen köszöntünk, Ő nagyon kedves volt megkérdezte szükségünk van-e bármire, és elmondta mennyire fontos, hogy végezzünk időre a munkával.

Rövid ideig volt csak ott, Ő sem akart feltartani minket ... egy félóra múlva megjelent a titkárnője szendvicsekkel és hideg sörrel! Bizony! 🙂 Ránk fért mert pokoli meleg volt.

Sikerült idő előtt végeznünk! Másnap délelőtt a műszaki vezérigazgató-helyettes megjelent a műhelyben, és fejenként 3000 Ft jutalmat hozott, az majdnem egy havi bér volt! Akkoriban 4,50 volt egy féldeci, én Kossuth cigit szívtam az is valami 4,20 lehetett, 1 Ft volt a villamosjegy ... szóval borzasztó sok pénz volt nekünk! Szerencsére hamar elvertem 😀... pénzköltésben mindig jó voltam! 🙂

Gyakran dolgoztunk velük mert a villanymotrok, a szivattyúk, a kompresszorok és más nehéz gépek szállításában ők voltak a profik. Mi kiszereltük... Ők elhozták a műhelybe, akár a harmadik emeletről is, ha kész lett irány vissza. Nagyon értették a dolgukat ezek az erős de egyszerű emberek.

Volt nekik egy idős brigád vezetőjük aki erre a munkára született! Történt egyszer, hogy egy új német gépsor - ami a gumiszövetet hengerelte - meghibásodott. Egy közbenső több tonnás henger megrepedt és folyt belőle a hűtővíz, tönkre tette a gumiszövetet. Megint csak nagy volt az ijedelem mert egy jelentős USA exportot veszélyeztetett az üzemzavar. A németek képviselője még magyarországon volt, intézkedett elindították a csere hengert... de hát a technológia szerint félig szét kellett szerelni a cseréhez azt a hengersort aminek a közepén volt a meghibásodás. Persze az több nap időt vett volna igénybe.

Nézegette a német, nézegették a magyar mérnökök, hogy mit lehetne tenni amikor is ez a brigádvezető odament hozzájuk és azt mondta, hogy mire ide ér az új henger Ő kiveszi szétszerelés nélkül... Nem nagyon hittek neki ... de a kényszer nagy úr! ráhagyták.

Az öreg fogott két targoncát, az egyiknek meghosszabbította a villáját és pajszerként használva a lehetséges 1-1 cm emelgetve lassan kihúzta a másik tartoncát használva horgonyként. A hibás tengelyvégére esztergáltatott egy szemet, abba beakasztotta a vonóemelő egyik végét, a targoncához a másikat....

Húsz perc múlva már legalább 5 centit kihúzta... na ekkor már elhitték a mérnökök, hogy sikerülni fog! A német még ott le akarta szerződtetni németországi munkára az öreget!

Talán már nem írok újat ... szerettem az éjszakai életet, és az bizony sokba került. Volt egy másodállásom délutánonként, a Blaha Lujza téren az EMKE -ben voltam csapos 15 -19 között, sok volt a jatt, a bér sem volt rossz, de hát az éjszaka az zabálta a forintokat.

Viszont ha elvertem minden pénzemet ott volt a lehetőség az abroncs gyárban... lehetett kamiont pakolni, hétvégenként. Volt egy 1100x20 köpeny ami nagyon jó mintázattal sikerült, és vitték mint a cukrot, az USA -ban is. De hát a kikötőig is elkellett juttatni, számtalan kamion rakott nálunk. Pontosan már nem emlékszem de szerintem 500 Ft volt egy kamion.... azt négyen egy óra alatt megraktuk, a kifizetés aznap volt... tehát ha legatyásodtam gyorsan pótoltam.

Volt a gyárnak egy ifjúsági klubja ahol akkor a Földes Laci (Hobó) volt a vezető. Egy héten egyszer biztosan ott voltam esténként, és elég jól összeismerkedtünk. Sok évvel később Mesztegnyőn a Faluházban lépett fel egy József Attila esttel, nem ismert meg... persze nem hibáztatom, inkább büszke vagyok, hogy néhány órát a társaságában tölthettem! Egy igaz EMBER!

Volt egy söröző és büfé a földszinten én ott vállaltam másodállást. Akkoriban mindenféle bürokrácia nélkül 14 napot lehetett dolgozni a személyi igazolvány bemutatásával. Egy héten három napot mértem a sört délutánonként. Hatalmas forgalom volt a belvárosban nálunk volt a legolcsóbb a csapolt sör... rengeteget dolgoztam és jól kerestem! 🙂

Nagyon keveset aludtam akkoriban. 1:20 kor ért ki az utolsó HÉV Cinkotára, és reggel fél ötkor már mehettem dolgozni... Hárman voltunk ennek ellenére néha elaludtunk ... na erre allergiásak voltak cégnél ... megoldást kellett találnunk. Tivadar az egyik szobatársam, villanyszerelőként dolgozott, és szerzett egy ipari kürtöt amit a bakdarura szereltek, a kürt hanggal jelezték, hogy elindult a daru vigyázzanak.

Már csak az időzítést kellett megoldani. Az akkori vekkerek amikor elkezdtek csörögni a felhúzójuk tekeredett - forgott - már csak egy cérnát kellett rátekerni, két érintkező közé egy szigetelő lapot tenni. Amikor csörgött hajnalban az óra, kihúzta a szigetelést és zárta az áramkört... no a környező három utcában is mindenki felkelt! 🙂

Másnap a házigazdánk jelezte inkább felkel és megnézi mi is felkeltünk -e mert igencsak szóvátették a szobakiadói tevékenységét az őrült lakóknak!

76 tavaszán a kezembe került egy honvédségi szórólap amin tiszthelyettes iskolákat hirdettek. Akkor már elmúltam 20 éves és várható volt, behívnak két év sorkatonai szolgálatra. Végiggondoltam a dolgot, és úgy döntöttem jelentkezem az iskolára. Akkoriban a lakásszerzésnek is egy módja volt a hivatásos katona lét. Egyedül voltam, munkásszálló, IBUSZ lakás ... jobb választásnak tűnt a honvédség. Jelentkeztem, alkalmasnak találtak, augusztus végén kellett bevonulnom.

Üzent az Imre bácsi, hogy megint csak már áprilisba menni kéne Lellére, és ha lehet már holnap... Sokat nem gondolkoztam, felmondtam kilépéssel. Mentem a pénztárba a fizetésemért ... ott közölték, hogy csak apró pénzük van. Mondom sebaj, nekem a pénz kell mert másnap már indultam kora reggel a Balatonra.

A keletinél bementem a Postára és kértem váltsák be az aprót, ami akkor sárga zacskókban volt a MNB jelölésével lezárva, ráadásul még csak 1-2-5 forintos érme volt csak. Mondták várjak egy kicsit ... 5 perc múlva már két rendőr faggatott, hogy honnan loptam a pénzt... Szerencsére nálam voltak a papírok a felmondásról és hát gondolom bejelentés sem volt lopásról ... elengedtek, a postások meg beváltották papírpénzre a fizetésemet.

Erről a szezonról legfeljebb annyi újdonságot írhatok, hogy egy kicsit megfontoltabb voltam a pénzköltésben ... készültem a szűkös évekre. Sokra nem mentem vele... 🙂

Valamikor augusztus végén kellett Budapesten jelentkeznem és még azon a napon bevonultam Tápiószecsőre.

A kétéves tiszthelyettes iskola abban az évben költözött Békéscsabáról a technikai bázisra. A bázis még a falutól is több kilométerre volt, álcázva ... persze mindenki tudta, hogy miért van ott... mit tárolnak ... mit javítanak... milyen kiképzés folyik.

Bevonulásomat követően az első éjszaka, felébresztett egy továbbszolgáló tisztes, aki mint kiderült a hallgatói évfolyamunk szolgálatvezetője volt, hogy vigyem ki a szemetet ami talán egy papírzsebkendő volt a kosárban. Kivittem ... amikor visszatértem az épületbe mintha kiröhögött volna... legalább is úgy láttam. Na én elmagyaráztam neki, hogy ez volt az első és az utolsó eset ... Csak nézett ... de többet nem szórakozott velem.

Az esküt követően én lettem a páncéltörőrakéta és csapatlégvédelmi rakéta technikus szakasz parancsnoka. Persze nem azért, mert kiderült, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb, hanem a korom miatt. Hallgató társaim kivétel nélkül 18 év körüliek voltak én pedig akkor már elmúltam 20 ... négy féléven át ez így maradt. 

Az osztályfőnökünk és a szaktanárunk egy Penzában végzett mérnök tiszt volt. Én nagyon jól kijöttem vele. Az első órák egyikén elmagyarázta a "Maljutka" egy irányítható páncéltörő rakéta működési elvét. Én valahogy ráéreztem, megértettem, és ettől kezdve sínen voltam. Négyszeres kiváló hallgató voltam - szín ötös – törzsőrmesterként végeztem.

A Feri egy csuda ember volt .. álandó konfliktusban volt a parancsnoksággal. Csak egy példa: decemberben az állomány szabadtéri sorakozóján nyári - rövid ujjú ingblúzban - öltözetben álldogált előttünk... Persze kiakadtak az elöljárók... Ő meg közölte, hogy szeretett volna Pestre utazni a katonai ruházati boltba, de nem engedték - persze pont akkor nem, egyébként más alkalommal biztos mehetett volna – Penzában egyébként nagyon hideg volt 5 évig ott tanult megszokta 😊

Esténként karácsonyfa égősorokat forrasztott a feleségével – gyönyörű kirgiz lány – a szakasz pedig, ha volt kimaradása lelkesen segített, ennek sem örültek különösképen... de Feri "leszarta" ...

Már a TAURUS-ban beléptem a KISZ-be (Kommunista Ifjúsági Szövetség) baloldali meggyőződésem okán, később már tiszthelyettes hallgatóként az MSZMP-be is (Magyar Szocialista Munkás Párt). Apám, Anyám, Bátyám is pártag volt.

Amikor bevonultam, hamarosan KISZ vezető is lettem az iskolán. Később az első hivatásos beosztásom is KISZ vezető volt .... aztán 1980 -ban kirúgtak... jogosan! A pártból 1989-ben maradtam ki.

A rendszerváltást már nagy örömmel éltem át, bár két évvel korábban komolyan gondolkoztam, hogy munkásőrnek jelentkezem.

Nem szégyenlem, de nem is vagyok büszke a politikai múltamra, baloldali meggyőződésem megmaradt, de nem vagyok tagja egy pártnak, vagy mozgalomnak sem. Véleményemet nyilvánosan vállalom, szívesen politizáltam – azért a múltidő mert gyakorlatilag nincs kivel ... megváltoztak (?) elhallgattak, félnek az emberek - így hát marad a szenvedélyem... rengeteget olvasok a jelen és közelmúlt politikájáról. 

Nevezett személy volt Tápiószecsőn az én időmben a parancsnok politikai helyettese. Felfigyelt rám, és mai szóval élve menedzselt. Például neki köszönhetek egy csodálatos 10 napot Leningrádban - ma már Szentpétervár – tagja voltam a II. Szovjet-Magyar Ifjúsági Barátság Fesztiválon résztvevő – közel 400 fős - csoportnak.

A politikai része felejtős volt viszont láthattam ez a csodálatos várost, Észak Velencéjét! Ha tehetik keressék fel! 

A későbbi honvédelmi miniszter volt a közel 30 fős katonai delegációnak a vezetője. Nagyon kedveltük mert olyan tapasztalat, és helyismeret birtokában volt, ami hasznos volt számunkra. Például, hogy amikor elindul a vonat Csapról akkor KIjevben állt meg először kb 30 óra múlva... tehát a büfében nincs utánpótlás... mi persze felvásároltuk az elérhető készlet javarészét. Mindenki hozzánk jött "kuncsorogni" még a lányok is! :-)  

5 évig tanult Moszkvában a Komszomol Akadémián. Neki köszönhetem, hogy jártam Kronstadt-ban. Kronstadt hagyományosan az orosz admiralitás (haditengerészeti főparancsnokság) székhelye és a Balti Flotta Szentpétervár bejáratát őrző bázisa.

Gyuri együtt járt az akadémiára a flotta Komszomol titkárával, neki köszönhettük a lehetőséget ami csak nagyon keveseknek adatott meg.

A későbbi beosztásomat is a Gyurinak köszönhettem... Ő volt a Fegyverzeti Főnökségen az aki a függetlenített KISZ titkárokat irányította. 

Jószokásomnak megfelelően itt is sokat lógtam 😊, tehettem mert tanulmányi eredményem miatt állandó kimaradásom volt déltől másnap reggelig... a századparancsnokom délután négyig dolgozott én meg akkor már régen a bázishoz tartozó, de persze kerítésen kívüli Társadalmi Klubban söröztem... Pénzem is volt rá mert kiírtattam magam kaja pénzre... - persze enni mentem a századdal - és hát volt zsoldunk is, mivel jó volt az előmenetelem szép pénzt kaptam.

Rengeteg sztori lenne dehát még sok minden történt velem...

1976-ban törzsőrmesterként felavattak és Nyírtelekre kerültem, az első beosztásom elhárítócsoport gépkocsivezetője volt, persze csak addig amíg megválasztottak a helyőrségi KISZ Bizottság titkárának. Három alakulat volt a helyőrségben, a MN Elektromos Javító Üzem, egy szállító zászlóalj és a MN 6060, ami a technikai bázist kezelte, felügyelte.

Jelentős helyőrség volt a tevékenysége miatt kiemeltnek számított. És persze titkos... csak úgy magyarosan. Az állományt reggelente csuklósbuszokkal utaztatták ki Nyíregyházáról este vissza... mindenki tudta hova mennek a buszok.

Még a műholdakra is figyelni kellett ... az oroszok megadták az amerikai műholdak "menetrendjét" és amikor jelzést kaptunk akkor fedett helyre kellett menni, hogy ne tudjanak megszámolni... persze a buszok számából simán kilehetett következtetni a létszámot.

De amúgy is tudtak mindenről, mert egyszer a technikai területen építettek valamit és a volt földbirtokos kriptáját megbojgatták... két nap múlva a Szabad Európa Rádióban már bemondták...

Ekkorra már három éve voltam katona, és nyilvánvalóvá lett, hogy az MN egy operetthadsereg...

Amúgy elvoltam, szerveztem a programokat, a sportéletet, és dolgoztam az alakulat párttitkára helyett.. mert rendszeresen velem íratott meg mindenféle hülye beszámolókat.

Történt egyszer, hogy a Huber Feri barátommal, aki a helyőrség dekorosa volt, polgári alkalmazottként, már délelőtt megittunk egy félliteres fekete címkés cseresznyepálinkát... sajnos ebéd utára összehívták a pártbizottság rendkívüli ülését mar nem tudom miért... én elég jó hangulatban voltam, és rendkívül bátor... 😊

Szokás szerint megint kiosztottak rám valami papírmunkát, ami nem az én, hanem a pártitkár feladata lett volna, én azt akkor szóvá tettem... hát volt balhé. 

A lényeg felfüggesztettek és egy fél évig a laktanyába sem mehettem be, és a parancsnok rágalmazása miatt a Debreceni Katonai Ügyészség eljárást indított ellenem. 

Összeszedtek néhány más szabálytalanságot is ellenem - ezek jogosak voltak – ezért megállt a fegyelmi. Gondolom apám Forradalmi Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetése miatt nem marasztaltak el komolyan, hanem áthelyeztek az eredeti: páncéltörő és légvédelmi rakéta technikus beosztásba, Marcaliba az MN 8911 hadosztály javító üzembe 1980 szeptember 1-el.

Leszálltam a vonatról Marcaliban, és egy pillanatig se gondoltam, hogy több mint negyven évet fogok itt élni.

Akkoriban Nyíregyházáról elutazni Marcaliba úgy, hogy elpakolod gyakorlatilag minden ingóságod és nincs autód, könnyen megoldható volt. Tudniillik létezett még a magyar vasútnak poggyász szállítási szolgáltatása. Tehát föladtad a bőröndjeidet, és másnap, harmadnap az célállomáson a poggyászraktárban át lehetett venni. A nőtlen tiszti szállón helyeztek el, gyakorlatilag '80 szeptembertől '84 februárjáig ott laktam.

A katonai szakképzettségemnek megfelelő beosztásba helyeztek, és a vezénylésem a zalaegerszegi gépesítettlövész hadosztály fegyverzetjavító műhelyébe szólt. Az alakulatnak 8911 volt a száma, páncéltő (Maljutka) és légvédelmi rakétatechnikusként (Sztrela) kezdtem el dolgozni. 

Sokat nem felejtettem, nem kellett pótolnom az ismereteimet. Jártam a hadosztály alakulatait, és a hathavonta előírt 2.sz technikai szemléket végeztem, valamint a lőszerraktárakban tárolt rakétákat ellenőriztem.


Már nem emlékszem a hadrendre (talán lövészek: Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Nagyatád, páncéltörő tüzérosztály Szombathely, légvédelmi tüzérezred Nagykanizsa). Egyet tudok, hogy rengeteget voltam különböző alakulatoknál, és az volt a tapasztalatom, hogy az ezredeknél lévő fegyverzettechnikusok nem tudták elvégezni még az egyszerű egyes számú technikai szemlét sem ezeken az eszközökön.

Miután az kiderült, hogy én egyest is, meg a kettes számút is el tudom végezni, onnantól kezdve már jártam hadosztályunkhoz nem tartozó alakulatokhoz is.

A 2. számúnál már szükség volt a műhelykocsi a műszerezettségére, és időközönként szabályozni kellett az elektronikát az indító állványokban. Még a digitális vezérlést megelőző technológiai szintről kellet gondoskodni.

Előszeretettel vezényeltek a Bakonyba páncéltörő rakétalövészetekre, meg a Hortobágyra, légvédelmi rakétalövészetekre.

Iszonyú mennyiségű sztorit tudnék mesélni, de hát a katonatörténeteket inkább kihagyom. Sajnos rengeteg negatív kimenetelű sztorit írhatnák… méltánytalan lenne a tisztességes katonákkal, és hivatásosokkal szemben.

Néhány gondolatot azért megírnák a Magyar Néphadseregről…

Az 1980 és 84 között a csapatoknál végzett szemlék során megismertem a Magyar Honvédség állapotát bizonyos szinten, - amibe én beleláttam -, az egy katasztrófa volt. A zalaegerszegi lövészhadosztály, első lépcsős (azonnal bevethető) hadosztály volt feltöltött ezredekkel, és nagyon gyenge teljesítménnyel.

Iszonyú pénzeket költhetett el az akkori magyar kormány hadseregfejlesztésre, de egyrészt az „új” fegyverrendszereink már elavultak voltak a vásárlás időpontjában, és hát kiképzetség…  Nem lehet évi egy db rakéta kilövésével a csapatlégvédelmet szolgáló egységet rendszerben tartani!

Jellemző módon mi titkosként kezeltünk olyan eszközöket, amik az arab-izraeli háborúban (1967) már réges-rég az Egyesült Államok kezébe kerültek, szétszedték utolsó csavarig. De mi titkoltuk … vajon miért?

A Maljutka-rendszert 1960-ban tervezték a kolomnai KBM tervezőirodában Sz. N. Nyepobegyimij főkonstruktőr vezetésével és 1963-ban rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. Forrás: Wikipédia

(Az irányítható páncéltörőrakéták, 1975 -ben lettek rendszeresítve emlékeim szerint a Magyar Néphadseregben. Mi voltunk az első technikusok, akiket erre képeztek ki Tápiószecsőn.)

Az izraeli hadsereg fölszereltsége francia-brit és amerikai fegyverzetre épült, és egy kis létszámú, de rendkívül hatékony hadsereg volt. Négy, szovjet fegyverrendszerekkel felszerelt arab ország (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak) támadta meg Izraelt, és a hatnapos háborúban tönkreverte őket az izraeli hadsereg.

Na, hát ennyit ért a magyar hadsereg fegyverzete, korszerűtlen volt a megvásárlás pillanatában.

A kiképzettségről, a morálról jobb, ha nem beszélek, mert az katasztrofális volt, ahogy én emlékszem. Pedig én az elsőlépcsős elit hadosztálynál szolgáltam…

Volt egy mondás akkoriban, hogy vannak hadseregek, akik fegyverkeznek, meg vannak hadseregek, akik öltözködnek. Én a nyolc év alatt a hallgatótól a főtörzsőrmesterségig három egyenruhaváltást megéltem. Különböző féle-fajta anyagú ruházatba öltöztünk. Ez talán fontosabb volt néhány embernek, vagy néhány parancsnoknak a hadseregben, mint a fegyverzet és a technika.

A másik nagyon nagy gond az volt, hogy egész egyszerűen a bent lévő állományt irányítani, és a technikát kezelni se tudta a tiszti, se az altiszti állomány. (Tisztelet a kivételeknek!)

Minimális tudás kellett például a harckészség ellenőrzésre a fegyverrendszernél, szinte bárki megtudta volna csinálni – ha akarja -, mert nem árt, ha tudjuk, hogy az a rakéta, ami elvileg egy harckocsit megsemmisít, működik-e, ha szükség lenne rá… nos nálunk arról fogalma sem volt a parancsnokoknak…- pedig nem ártott volna.

Az orosz úgy gyártotta a fegyvereit, hogy Szibériából, a mongol határtól érkező katonáktól a leningrádi egyetemistáig mindenki könnyen és egyszerűen el tudja végezni azokat a minimális technikai ellenőrzéseket, amire szükség volt.

De ez a Magyar Néphadseregben nem így volt és nem azért, mert a sorkatonáink butábbak volta… nyilván azért, mert a tisztjeik is képtelenek (lusták) voltak, megkövetelni a katonától a tudást, és elvégezni az ellenőrzést.

Hogy igazoljam állításomat egy sztorit csak leírok.

Csapatlégvédelmi rakéta lövészet volt a Hortobágy bombavető lőterén. Hetekig készültek a csapatok arra, hogy kilőjenek 1 azaz egy db rakétát alakulatonként, egy sorozatvető lőszerre, ami a repülőt imitálta.

Mielőtt a nagy nap elkövetkezett volna, a Honvédelmi Minisztérium kitalálta, hogy helikopterekkel lehoz néhány festőművészt, hogy ihletet kapjanak a képeikhez, amit a HM rendelt tőlük. Ha már két nagy csapatszállító helikopter jött akkor néhány nagymama az unokával is befért…

A légvédelmi rakéták a hőkövetés elvét használják, tehát a repülőgép hajtóművéből kiáramló rengeteg hőt észlelik és azt követik.

A baj ott kezdődött, hogy már korán reggel is nagyon meleg volt, késtek a vendégek, és mire minden készen állt a bemutatóra bőven volt 10 óra, és hatalmas tömegű forró levegő a légkörben. A repülőgép hajtómű hőmennyisége legalább 1000x nagyobb, mint egy BM 21 lőszer hajtómű gáza…

Én szóltam az illetékesnek, hogy baj lesz… a rakéta elektronikája nem fogja „látni” az erős háttérhősugárzás miatt a céltárgyat, és ilyenkor szépen a konténerben marad.

Persze az ezredes elhajtott a francba… megkezdődött a bemutató, nekem lett igazam meg jelenlévő csapat szolgálatos katonáknak… na de az 5. hadsereg (Székesfehérvár) légvédelmi parancsnokával nem mertek vitatkozni…

Az ihletet adó rakéta indulás elmaradt, engem meg jól leb*asztak, hogy szar a technika, rosszul végzem a dolgomat. Nem hagytam magam, most már a blama elkerülése miatt meghallgatott az ezredes. 

Mondtam neki lőjenek ki egy újabb célt, és a kezelő vészindítással küldje el a rakétát a cél irányába, működésbe lép az önmegsemmisítő rendszer, szép robbanást láthatnak a nézők, hogy talált - e rakéta azt úgysem látja senki.

A vészindítás gomb arra szolgált, ha az indító állványt támadta egy helikopter, vagy egy repülő, és készületlenül érte a kezelőket a támadás, akkor megszabadulhattak a fejük felett a konténerekben (4) lévő rakétáktól a bennük lévő robbanó anyaggal együtt.

Nagyszerűen sikerült a bemutató! A festményekről nem tudok …

Hogy ez mit igazol? Hát a hozzá nem értést… pedig egy főtisztről írtam, na kb. ez volt a jellemző általában.

Szóval rengeteg kidobott pénz, és fölöslegesen kidobott pénz. És egy - megítélésem szerint - használhatatlan Magyar Néphadsereg. Ha Isten őrizz, bármi szükség lett volna ránk. Csődöt mondtuk volna…

A katonai pályafutásom során megbecsültek, több alkalommal kaptam jutalmat, megkaptam a Szocialista Házért (bronz) kitüntetést (nagyon sokan megkapták tiszthelyettesek) és szokatlan módon egyedülállóként hozzájutottam egy szolgálati lakáshoz a Széchenyi lakótelepen.

Mindennek ellenére nem éreztem jól magam, nehezen viseltem parancsnokom stílusát. Nem részletezem az okokat, de leszerelési kérelmemet méltányolta a hadosztályparancsnok, 1984 augusztus 30-án voltam utoljára katona. Ja és aznap reggel borotválkoztam utoljára! 😊

Hát először is többen voltunk, mint manapság. Olyan 13 ezer volt a lakosság szám, és ezen felül még legalább 1500 sorkatona szolgált folyamatosan városunkban. A külső laktanyában, ahol egy tüzérezred, egy tüzérdandár és egy hadosztályjavító műhely volt, illetve a belső laktanyában, ahol egy műszaki zászlóalj diszlokált.

Érdekes volt, jó hely volt, nagyon sokat jártam szórakozni. Hétköznap is öt zenés szórakozóhely volt emlékeim szerint Marcaliban. A kimenőn levő sorkatonák kedvéért sok lány bejárt a környező falvakból, de még Keszthelyről is, ezért zajlott az élet, mondhatni.

A Baglas étterem egy neves hely volt Somogyban, ahol a Lakatos Pisti, a Kása Tibi, a Marton Feri és az Apagyi Miki zenéltek.

Jó zenekar volt…  hallottam egy-két zenekart Budapesten, ahhoz a szinthez hasonlóan játszottak legalább, és rengeteg vendéget vonzottak. Hétvégeken képtelenség volt bejutni a Baglasba, de minden másik hely is teltházzal ment.

Valamikor Marcaliból jártak Keszthelyre, és a környező helyekre a fiatalok szórakozni, de hát ez egy olyan jó zenekar volt helyben, hogy maradtak és Keszthelyről jártak Marcaliba szórakozni.

Jól éreztük magunkat. Én törzsvendég lettem, hiszen minden este vagy a Kanizsa sörözőben, vagy a Baglasban, vagy a Tavaszban, vagy a vasútiba, vagy a tiszti klubba töltöttem az időmet, de leginkább a Baglasban zárásig.

Vacsorázni, általában a Baglasban vacsoráztam, megfizethető volt. A honvédségi fizetésem mellett én azért mindenféle mellékes jövedelemre azért szert tettem.

Például ahol ma a holland bútor bolt van a Kossuth Lajos utcában, annak a helyén volt a Kovács Józsinak egy büféje, amit Kokó Bárnak hívtunk.

Ott hétvégén a Wágner Pista diszkózott, videó diszkó volt, ami messze távol, alig-alig volt még a Balaton közelében. Öt-hat színes tévén nyomta a legfrissebb zenei videókat, színes üvegpadlós táncparkett volt, villódzó fények és rengeteg ember, főleg rengeteg lány 😊.

Én itt besegítettem, mint egyszerű jegyszedő, de néha Pista elvitt Nagykanizsára is dolgozni, mert egy nap több helyen is diszkózott.

Mindig volt pénz italra, mert hát azt el kell mondanom, hogy ebben az időben, sokat ittam. Azt mondja a szakirodalom nagyivó voltam, tehát alkoholista még nem, de azért a napi négy-öt sör, két-három feles, az lement.

Ez elég sokáig így ment, egészen 1990-ig.

Szóval jól éltünk. Jó társaság volt, jó kollégák voltak, jó asztaltársaságok a Kanizsa sörözőben, megváltottuk a világot, megoldottunk minden nemzetközi problémát. Más világ volt. Az emberek még jártak vendéglőbe, jártak kocsmába, mertek politizálni, hiába mondják, hogy a Kádár-korszak diktatúra volt, korántsem volt már diktatúra a nyolcvanas években.

És olyan emberek voltak az asztaltársaságban, akiknek azért képzettsége, műveltsége megvolt, olvasottak voltak. Úgy hallom, hogy ma már nincs ez így, elutálták a politikát az emberek, már kocsmába nem járok, lehet nincs igazam.

Ugye rengeteget jártam vidékre, rengeteget jártam gyakorlatokra, tehát azért Marcaliban nem túl sokat voltam. Mindennek ellenére én megszerettem ezt a várost. Ez egy élhető kis város, már akkor is az volt, azóta még inkább az.

A laktanyák a rendszerváltás után megszűntek, sokan elköltöztek, sokan külföldre mentek. Azóta már csak 11 ezren vagyunk, de én úgy gondolom, hogy továbbra is megmaradt egy élhető, szerethető, zöld kisvárosnak Marcali barátságos, segítőkész lakosokkal.

Én itt nagyon jól éreztem, és jól érzem magamat.

Aztán '84 szeptember elsejével megint egy új világ kezdődött immár életemben harmadszor. Először elköltöztem 18 éves koromban otthonról, utána bevonultam 1976-ban katonának, és 1984. szeptember 4-ével az Országos Villamos Távvezeték Vállalatnál helyezkedtem el, mint tehergépkocsi vezető. Csodálatos 25 évet húztam le egy jó cégnél, nagyszerű emberek között.